Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10.Irány a pokol

2014.01.03



Kisame a szemeit dörzsölgetve tápászkodott fel.

- Nem hiszem el, hogy átaludtam egy ilyen ígéretes bulit – morogta Itachinak, aki az előbb rázta fel.

- Nem hagytál ki sok mindent. A kislány véresküt kötött Orochimaruval, és leléptek az öcsémmel.

- Ennyi? – kérdezte csalódottan a kékbőrű. – Akkor talán jól tettem, hogy szundítottam egyet. Mi jövünk, nem igaz? – Arcán jellegzetes cápavigyora ült.

- Nem. Most hazamegyünk. – Pein lépett melléjük elgondolkozva. – Zetsu, menj utánuk, derítsd ki, hol van Orochimaru rejtekhelye.

Zetsu csak bólintott, és már el is tűnt.

- Mi a picsáért jöttünk el idáig, ha balhé nélkül megyünk haza? – akadt ki Hidan.

- Nyugalom, mindennek megvan az oka. Itachi, ha visszaértünk, beszélnünk kell. – Az Uchiha ránézett és komoran bólintott.

Volt egy olyan sejtése, hogy az öccséről lesz szó, amit inkább elkerült volna.

Kisame a hátára dobta a Samehadáját, és Itachira nézett.

- A főnök kedvence, mi? – Az Uchiha viszont olyan tekintettel meredt rá, amit nem kedvelt. Többnyire alaposan szét lett verve a feje egy-egy ilyen pillantás után.

- Oké, oké befogtam – emelte maga elé jobb kezét, és a baljával megigazította a kardját.

A többiek is lassan felszedelőzködtek, majd elindultak. Itachi egy percre még visszanézett Konohára, majd a vállán formát öltő hollónak suttogott valamit. A madár egészen emberi módon bólintott és elszállt a falu felé. Az idősebbik Uchiha egy darabig figyelte a röptét, aztán gyorsan társai után iramodott.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Pár óra múlva Konoha elcsendesedett. Neji saját kezűleg szúrta szíven Orochimaru utolsónak megmaradt csatlósát. Dühös volt, rettenetesen dühös. Még sosem érzett ehhez hasonlót. Mérges volt magára, hogy nem tett semmit, Sakurára, hogy ostoba döntést hozott, de leginkább Sasuke Uchihára, hogy ide merte tolni azt az undorító képét.

Kimerülten rogyott le a földre. Ha ma nem ölt meg legalább száz embert, akkor még soha egyet sem. Mégsem bánta meg. Nem jelentkezett a szorító érzés a mellkasában, sem a kínzó gondolat, hogy ő sem jobb azoknál az ocsmány gyilkosoknál, akiket hajkurászik. Mindet egy gondolatért nem ölt meg azonnal, hanem hagyott szenvedni - elvették tőle Sakurát. Szeme Narutóra tévedt és kijavította magát: tőlük.

A szőke ugyanolyan kíméletlenül harcolt, mint ő, hogy minden mérgét kiadhassa magából. Naruto nem tudta elhinni. Most ért vissza, épphogy csak látta az ő Sakuráját, és már el is vitték… Felüvöltött, kezében máris ott örvénylett a rasengan, de mielőtt egy épület falába vághatta volna, Tsunade elkapta a csuklóját.

- Légy észnél, Naruto.

- Elvitte! Az a szemétláda elvette tőlem! És még csak nem is magának… - Mondandója végére lecsillapodott, és csendes szomorúság vett rajta erőt. A rasengan eltűnt, és ő gyengén félrelökte a Hokage kezét. – Orochimarunak… mint egy babát… Sasuke játszani akar vele… - halkan motyogva imbolygott végig a hullák között, az sem érdekelte, ha valamelyikre rálép.

Nem látott és nem hallott, csak ment gépiesen, mint valami robot. Tsunade aggódva bámulta.

- Jiraya, kérlek, menj utána. Nehogy valami ostobaságot műveljen – mondta halkan. Jiraya bólintott és elindult a tanítványa után.

Neji az előbb kivégzett férfi hasán ülve, szótlanul nézett utánuk.

- Mikor indulhatok? – Határozottan nézett fel Tsunadéra, aki szinte beleborzongott a sötét, mindenre elszánt pillantásba.

- Nem mehetsz egyedül – felelte remegő hangon a Hokage.

- Akkor adjon mellém embereket. Shikamarut, Kibát, Hinatát, Tentent, Inót és Narutót.

- Neji, fejezd be, kérlek. – Tenten ijedten figyelte csapattársát.

- Orochimaru elvitte Sakurát, hogy meggyógyítsa a karját. Sakura nem fog beleegyezni, ami azt jelenti, hogy a létező összes módon meg fogják kínozni, hogy rávegyék. Én pedig nyugodjak meg? – Higgadtan beszélt, mintha csak jelentene a Hokage irodájában, de az a monoton hang nem sok jót ígért.

- Csak ne ugorj fejest mindenbe Sakura kedvéért, Neji. Hamarosan kiküldök egy csapat képzett ANBU-t. Ők majd elintézik, ne aggódj – szólalt meg Tsunade.

- Semmit nem érnek. Orochimarunak több rejtekhelye is van. Maga szerint mennyi időbe telik, míg mindet megtalálják és átkutatják Sakura után? Legalább egy hónap. Utána Orochimaru megtámadja Konohát. A byakugan viszont segíthetne.

- Ennyire biztos vagy benne, hogy megtörik őt? – kérdezte szinte suttogva a Hokage, és aggodalmasan meredt Nejire.

- Ne felejtse el, hogy az Uchiha is ott van. – A Hyuuga lehunyta a szemét.

Nem tagadhatta, hogy tudja – Sakura még mindig szerelmes abba a ficsúrba. Bármit megtenne neki. Ha a fiú fogja kínozni, Sakura valószínűleg pár nap alatt nemhogy megtörik – beleőrül. Valószínűleg Tsunadéban is ezek a gondolatok keltettek rossz érzést, mert hirtelen elhatározta magát.

- Rendben van. Menj utánuk. Naruto kivételével mindenkit vihetsz. Ő jelenleg nincs beszámítható állapotban. Shikamaru, gyere az irodámba, beszélnünk kell. Shizune! Szedj össze egy csapat ANBU-t. Valaki szóljon Ayaménak és Daichinek. Elküldjük őket is. A többiek pedig most azonnal álljanak neki eltüntetni a hullákat, kijavítani az épületeket, segítsenek eljutni a sebesülteknek a kórházig. Nemsokára én is csatlakozom hozzátok. – Miután kiosztotta a parancsokat, Shikamaruval az irodájába mentek.

- Gondolom Sakuráról akar valamit mondani.

Tsunade bólintott.

- Nem hagyhatod, hogy Sakura megőrüljön, érted? Olyan titkok tudója a lány, amivel könnyedén szétzúzhatnák a világ természetes rendjét. Eltörölhetnének mindent a föld színéről. Érted ezt, Shikamaru? Ha bármit kifecseg, végünk. A jobbik eset, ha meggyógyítja Orochimaru karját és az elengedi. Ez esetben még van esélyünk a menekülésre, bár Konoha akkor is a semmivel lesz egyenlővé.

- Tehát két esélyünk van, ha felfedi azt, amit tud. Vagy mindenki meghal az egész világon, vagy csak a konohaiak, és a többieknek bujdosniuk kell Orochimaru elől, mert akkora hatalma lesz, amivel bárkit eltörölhet a világ színéről.
Tsunade komoran bólintott.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Sasuke karja már teljesen zsibbadt volt Sakura cipelésétől.

- Gyógyítsd meg, vagy hurcolászd te – morogta oda Kabutónak.

Legnagyobb meglepetésére, mintha a férfi csak erre várt volna, megállt mellette, és már nyúlt is a lányért. Sasuke gyanakvó tekintettel méregette egy darabig, majd óvatosan átcsúsztatta a lányt. Megmozgatta a karjait, és Kabuto után indult, aki egy percet sem tétovázva ment tovább, miután biztonságosan elhelyezte Sakurát.

- A mester elfáradt, úgyhogy nemsokára megállunk pihenni.

- Azt hittem, inkább sietünk, nehogy megtaláljanak.

- Ilyen hamar nem fognak a nyomunkra bukkanni.

Sasuke mogorván nézett a szanitéc ninjára, majd körülkémlelt. Gyorsan haladtak, valószínűleg a Kabutótól kapott teljesítménynövelő tabletták miatt is, így hamarosan elérik a Hang falu határát.

- Fontos neked a lány, nem igaz?

- Már mért lenne az?

- Úgy bámultad, miközben jöttünk, hogy azt hittem, éppen a fejedbe vésed az arcvonásait.

- Hülyeség. Régi csapattársam. Csak megváltozott, ennyi.
- Egész csinoska, nem? Régebben egy buta liba volt, úgy emlékszem. Tsunade szemrevaló és igencsak határozott fiatal nőt faragott belőle. Hogy is mondta a mester? Ó, igen. Egy elszánt shinobit.

- Ez csak egy ostoba kislány, nem éri meg a sok rápazarolt szót. Lehet, hogy elszánt, de ha nem ért semmihez, akkor csak még bosszantóbb, mint volt.

- Úgy hallottam, tehetséges orvos.

- Az emberek túl sokat beszélnek ilyen dolgokról, ahelyett hogy befognák a szájukat és a céljaikra koncentrálnának. – Sasuke egy éles pillantást vetett Kabutóra, jelezve, hogy nyugodtan magára veheti, majd előrébb ment egészen Orochimaru mellé. – Mikor állunk meg?

- Csak nem fáradt vagy, Sasuke?

- Egy csöppet sem, csupán érdeklődtem.

- Amint elértük a határt. Körülbelül még egy óra.

Sasuke bólintott, majd lemaradt, hogy bevárja Kabutót, karjában Sakurával.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jiraya a távolból figyelte Narutót, ahogy a Negyedik Hokage képmásáról lógatja a lábát és összefüggéstelenül motyog magának. Aggódott, hogy tanítványa teljesen beleőrül a gondolatba, hogy nagy valószínűséggel most látta utoljára a lányt, akit szeret. Talán azok a kínok járnak a fejében, amiket Sakurának ki kell állnia.

Mikor halk lépteket hallott, megfordult, és szembe találta magát egy Hyuugával. Félhosszú, fekete hajú lány volt, kutatnia kellett emlékezetében a neve után, de végül eszébe jutott: Hinata.

- Hogy van? – kérdezte a lány egészen halkan.

- Pocsékul – sóhajtotta Jiraya, és tekintete újra Narutóra siklott.

- Gondolja, hogy tudnék segíteni neki?

- Nem tudom, Hinata. Talán, ha beszélnél vele… Ha észhez tudnád téríteni. Azt hiszem, pillanatnyilag elhagyta az optimizmusa. Kéne neki egy kis utánpótlás belőle. Meg tudnád…?

- Ha neki jobb lesz tőle, igen. – Hinata bólintott, és gyermekes arca egészen megváltozott.

Az elszántság némiképp Sakurához tette hasonlatossá, és Jiraya egy percre eltűnődött, hogy vajon jót fog-e tenni Narutónak, ha más arcán látja azt, amit elveszettnek hitt. Végül halványan Hinatára mosolygott, aki ezt engedélynek vette, és megindult a szőke felé.

Naruto meg sem rezzent, mikor a lány leereszkedett mellé, mintha észre sem vette volna, hogy Hinata ott van. A Hyuuga-lány összepréselte az ajkait és tudomásul vette, hogy átnéznek rajta – mint mindig.

- Sasuke babája lesz, egy rongybaba, akit rángatnak ide-oda, és Sasuke nem fogja kímélni, bántani fogja… - Naruto halkan, bágyadtan motyogott csak úgy magának, amíg el nem csuklott a hangja.

- Szia, Naruto.

- Nem hiszem, el komolyan képes volt felhasználni…

- Azért jöttem, hogy beszélgessünk.

- Úgy csinált, mintha egy tárgy lenne, egy kis senki…

- Naruto, kérlek, figyelj rám egy percre. – Hinata zavartan nézett a szőkére, de az rá sem hederített.

- Ostoba, Sasuke, hát még mindig nem lát mást…

- Naruto! – A lányon hirtelen végigfutott a düh.

Egész életének ostoba hiábavalósága és fájdalma ott csattant Naruto arcán, a pofonban, amit jótékonynak szánt, hogy észhez térítse a fiút, akit szeret. Nem fogja hagyni, hogy átnézzenek rajta, most nem! És főleg nem az, akinek észre kéne vennie őt.

Naruto tágra nyílt szemekkel nézett rá. Csak most vette észre a lányt, méghozzá azért, mert lekevert neki egy jókorát. Habár Hinata tenyere egyáltalán nem csípett úgy, mint Sakuráé, azért ez is fájt.

- Figyelj rám, Naruto. Sakura erős lány, és meg fogja magát védeni, ha kell. Nem esik bántódása, nyugodj meg. Most inkább össze kéne szedned magad és velünk jönni, keresni őt. Minél többen vagyunk, annál eredményesebb lesz a küldetés, nem igaz? Úgyhogy kapd össze magad, ha szeretnéd még látni, mert ha nem találjuk meg egy hónapon belül, Orochimaru megtámadja Konohát, és mindannyian meghalunk. Érted, amit mondok? – A biztonság kedvéért erre is rákérdezett, mert Naruto tekintetében nem az értelem, hanem inkább büszkeség csillogott.

- Gratulálok, Hinata. Pont úgy csináltad, ahogy Sakura mutatta, igaz? – kérdezte lelkesen.

- I… Igen. Fel sem fogtad, amit mondtam.

- De, de igen és igazad van – felelte halkan a fiú, és óvatosan átölelte, mintha attól félne, hogy Hinata elszalad.

Valójában inkább attól kellett volna félnie, hogy a lány elájul, mert igencsak közel állt hozzá. Érezte, hogy ég az arca, és szíve olyan hevesen dörömbölt a bordáin, hogy tartott tőle, eltöri az egyiket. Mégis valahogyan sikerült nem kifeküdnie, és ennek örült. Tudta, hogyha Sakura beszélhetett volna vele mielőtt elmegy, minden bizonnyal rábízta volna ezt a nagy gyereket. Úgy érezte, mintha a lány erejéből itt hagyott volna egy kisebb adagot neki, hogy elláthassa a feladatát.

- Gyere, menjünk. Beszélni akarok a banyával, mielőtt elindulunk. Te is jössz velünk? – Naruto felhúzta a még mindig meglepetten üldögélő, vöröslő arcú Hinatát, és halványan rámosolygott.

Árnyéka volt ez csupán régi rókavigyorának, de legalább mosolygott.

- Ó… I… Igen én… én is, de… akkor te is jössz? – dadogta zavartan, mert Naruto még mindig a kezében tartotta az övét.

- Persze, hiszen mit szólna Sakura, ha nem lennék ott, mikor kimentjük? – kérdezte halkan nevetve a fiú, és elindult a Hokage irodája felé, finoman húzva maga után Hinatát, aki halkan felsóhajtott és boldog mosollyal lehunyta a szemét.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„Nem írt vissza.”

„Ó, hallgass már el. Tehetséges orvos, nyilván minden idejét lefoglalják a sebesültek. Egyszerűen csak nincs kedve levelet írogatni nekünk.”

„És mi van, ha valami baj van?”

„Mégis mi baja lehetne?”

„Ki tudja.”

„Te most komolyan aggódsz? Határozottan olyan érzésem van, hogy valamit titkolsz előlem, és ez egyáltalán nem tetszik.”

„Tegyél meg nekem valamit, Gaara.”

„Nocsak, már Gaara és nem vöröske?”

„Küldj el valakit a Levélfaluba. Rossz érzésem van.”

„Nem fogsz békén hagyni, amíg meg nem teszem, igaz?”

„De nem ám. Tudod, mi démonok valamilyen szinten össze vagyunk kapcsolva. Többek között a Kyuubit is érzékelem, és valami nagyon nincsen vele rendben. A jinchuurikije túl komor.”

„Naruto nincsen Konohában, tehát a lány nincs vele.”

„Miből gondolod? És ha a kölyök hazaért?”

„Naruto…”

Gaara felállt, és szinte kirohant a szobából.

- Ikama! – kiáltott és benyitott a férfi irodájának ajtaján.

- Kazekage-sama?

- Küldetést kapsz. Menj el Konohába, amilyen gyorsan csak tudsz, és értesíts az ottani helyzetről!

- Talán történt valami Avarrejtekben, Kazekage-sama?

- Nagyon remélem, hogy nem. Igyekezz.

- Igenis, Kazekage-sama.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Miről akartál velem beszélni? – Itachi leült egy székre és Peint figyelte, ahogy fel-alá járkál a dolgozószobájában.

- Mitsuko Nagakawáról.

- Mit akarsz te a Második feleségétől? – Itachi szemöldöke a magasba szaladt.

- Nem a nő az érdekes, felejtsd el – legyintett a férfi és letelepedett az íróasztala mögé. - Volt egy lánya.

- Tobiramának volt egy lánya? – Az Uchiha meglepetten dőlt előre.

- Igen. Mitsuko volt a lány anyja, mert Tobirama sosem lépett félre.

- És mi közünk van nekünk ahhoz a lányhoz? – Itachi lehajtotta a fejét, és unottan szemügyre vette lepattogzott körömlakkját.

- Itachi, a francba is, gondolkodj. Hashirama öccsének, Tobiramának született egy örököse. – Pein megnyomta az örökös szót.

- Szóval arra gondolsz, hogy a véröröksége és a képességei… – az Uchiha felnézett Peinre. - De az a lány már rég halott. Nem tudsz vele mit csinálni.

- Talán neki is volt gyereke, Itachi.

- Tehát arra gondolsz, hogy valahol van egy gyermek, aki rendelkezne Tobirama képességeivel?

- Igen, arra. Lehetséges, nem gondolod? Hiszen Mitsuko és Tobirama lányát is alaposan eldugták akkoriban Madara miatt.

- Mi köze ennek Madarához? – Itachi már lassan azt sem tudta, hogy fiú vagy lány. Pein egy kicsit gyorsan váltogatott, és ő fáradt volt az utazástól.

- Mikor a falu ellen fordult, nyilvánvalóvá vált, hogy az Uchihák, illetve akkor már csak Madara, személyes sértésnek veszi a Senju klán viselkedését – fogott bele a magyarázatba a férfi. - Hashiramának volt ugyan gyereke, de az nem örökölte azokat a képességeket, mint Tobirama, tehát a Senju klán tagjai nem igazán jelentettek számára fenyegetést. És Madara nyilván arra utazott, hogyha az első nem is lehetett, hát majd lesz a Harmadik Hokage. Ha viszont valamelyiküknek gyereke születik, aki örökli a Senju klán képességeit, azt el kell tenni láb alól a cél érdekében.

- A faluban mindenki halottnak hitte Madarát.

- Nem egészen. Tobirama maga is összetalálkozott vele, de csak később jött rá, hogy valójában Madara volt, akit látott.

- Tehát Tobirama intézkedett a gyerekkel kapcsolatban. – Itachi kezdett felélénkülni a beszélgetéstől.

Egy jó kis rejtély mindig felvillanyozta.

- Igen. Valójában elég furcsán fog hangzani, de a civil lakosság egy házaspárját választották ki a feladatra, hogy felnevelje a lányukat. Natsuminak hívták, szereztem róla egy fényképet. – Pein lerakott az asztalra egy fotót. Az Uchiha óvatosan a kezébe vette, mintha attól félne, szétmállik az ujjai közt.

Itachi érdeklődve tanulmányozta a fekete-fehér képen az átlagos arcot, a vékony alakot, a hosszú, valószínűleg sötét hajat. Tekintete a másik alakra vándorolt a képen. Egy szőke fiatal férfi állt a lány mellett, és boldogan vigyorgott a kamerába. Keze Natsumi derekán volt, és egy fejjel magasabb volt nála. Itachi egy percig hol az egyikre, hol a másikra nézett. Valami zavarta a párosban, de nem tudta megmondani, hogy mi az, ezért végül letette az asztalra.

- Ki mellette a férfi?

- Még nem tudom, ezt kéne kiderítenem.

- És mi van az Ötödikkel? Ő az Első unokája.

- Nem örökölte a Senjukra jellemző képességeket. Hasztalan a nő a mi szempontunkból. Madara őt is megvizsgálta a szülei halála után, de nem látott benne veszélyforrást, így életben hagyta. Talán a chakrája hasonlít még a nagyapjáéhoz, de ez minden.

- A segítségemet kéred?

- Nem, nem igazán. Neked fontosabb feladatot szánok. Ha rábukkanok az örökösre, neked kell majd vigyáznod rá.

- Szóval Natsumi után nyomozol.

- Igen, de valami azt súgja, hogy nem lesz könnyű felfedeznem egy újabb szálat. Natsumit sem volt könnyű megtalálnom. Az anyja vezetéknevét adták neki.

- A Nagakawa is elég feltűnő, az viszont igaz, hogy kevésbé, mint a Senju.

- És ha ugyanígy jártak el a további leszármazottakkal, akár évekbe telhet, mire kapunk egy nevet. És az örökös még akkor sehol sincsen.

- Sok munkánk lesz vele. Biztos vagy benne, hogy eredményre vezet?

- Ha nem lenne szilárd meggyőződésem, hogy Konoha nem olyan ostoba, hogy ilyen képességeket és lehetőséget sutba dobjon, el sem kezdtem volna, Itachi.

- Értem. Megtennéd, hogy folyamatosan értesítesz? Érdekel ez az ügy.

- Hogyne érdekelne, hiszen ha nem lettek volna a Senjuk, a családod élne. Maga Tobirama váltotta ki az Uchihák lázadását, és mikor meg kellett volna innia a levét a helyzetnek, egyszerűen kiirtatta veled a klánodat. Az ő családjának érdekében.

- Mióta tudod? – Itachi komoran nézett fel a férfira.

- Az első pillanattól fogva, ahogy megjelentél a küszöbömön – nevetett fel halkan Pein, és egy intéssel útjára bocsátotta az Uchihát.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.